M nyaral a nagyszüleivel a Balaton partján, fura egygyerekesnek lenni. Az elmúlt napokban szilárd elhatározás fogant bennem egy türelmes, nem kiabáló anyukáról, remélem ez az első nnnna-n tovább fog tartani. Nagyon hiányzik, remélem egy kicsinykét ő is átértékeli mostanában romokban heverő kapcsolatunkat.
B-vel a dolgok itthon meglepően békésen alakulnak, igaz napi 13 órát dolgozik, így veszekedni nincs időnk, vagy csak telefonon, de az nem komoly. Fura, hogy 8-kor elcsendesül a ház, ezt némi filménézéssel ünnepeljük. Nem tagadhatom, nem kis örömömre elromlott a tv dekódere, így bizonyosan átmenetileg, de megszűnt az ész nélküli kapcsolgatás, amitől herótom van.
Viccel Á-val kettesben, teljesen elfelejtettem, hogy ősztől ez megint így lesz. Csend és nyugalom - legalábbis amíg alszik. Mert aztán püföli a rácsot, hogy ő most azonnal menne, bárhová, csak ne legyünk itthon. Nem vagyok egy túl szociális játszótéri anyuka, átlag két alkalom után minden játszóteret mellőzök minimum két hétig. Bár a társaság mindenhol tök egyforma (elhízott anyukák terelgetik egész nap ugyanott a gyerekeket), ha két napig ugyanazokat az arcokat látom és már össze tudom kapcsolni Gizikét az anyukájával, akkor kalap kabát. És még csodálkozom, hogy kevés kisgyerekest ismerek. De akikkkel tartom a kapcsolatot, egyik sem ez a játszótéri anyuka típus, hanem holmi értelmes ez meg azra is rávehetők.
