Mókuskerék

Rég jártam erre, a helyzet az óvoda újraindulása óta enyhült, már nincs időnk reggeltől-estig egymás idegeit tépni. Sajnos óriási a hajtás, úszás, meg mindenféle torna, grafomotoros fejlesztés, hogy iskolára rendeződjön ez a marokfogás és egyensúlyzavar. Elég feszített a tempó, B-vel esténként egymás mellé rogyunk a tévé, a számítógép illetve egy könyv kíséretében.
Á. konstans fél 5 -5 kor kel, ezzel is a végét járjuk, nem látok megoldást. Mindent összevetve fáradtak vagyunk, de megy a dolog, még nem érzem, hogy végsőkig feszítenénk a húrt.

Nyugalom

M nyaral a nagyszüleivel a Balaton partján, fura egygyerekesnek lenni. Az elmúlt napokban szilárd elhatározás fogant bennem egy türelmes, nem kiabáló anyukáról, remélem ez az első nnnna-n tovább fog tartani. Nagyon hiányzik, remélem egy kicsinykét ő is átértékeli mostanában romokban heverő kapcsolatunkat.
B-vel a dolgok itthon meglepően békésen alakulnak, igaz napi 13 órát dolgozik, így veszekedni nincs időnk, vagy csak telefonon, de az nem komoly. Fura, hogy 8-kor elcsendesül a ház, ezt némi filménézéssel ünnepeljük. Nem tagadhatom, nem kis örömömre elromlott a tv dekódere, így bizonyosan átmenetileg, de megszűnt az ész nélküli kapcsolgatás, amitől herótom van.
Viccel Á-val kettesben, teljesen elfelejtettem, hogy ősztől ez megint így lesz. Csend és nyugalom - legalábbis amíg alszik. Mert aztán püföli a rácsot, hogy ő most azonnal menne, bárhová, csak ne legyünk itthon. Nem vagyok egy túl szociális játszótéri anyuka, átlag két alkalom után minden játszóteret mellőzök minimum két hétig. Bár a társaság mindenhol tök egyforma (elhízott anyukák terelgetik egész nap ugyanott a gyerekeket), ha két napig ugyanazokat az arcokat látom és már össze tudom kapcsolni Gizikét az anyukájával, akkor kalap kabát. És még csodálkozom, hogy kevés kisgyerekest ismerek. De akikkkel tartom a kapcsolatot, egyik sem ez a játszótéri anyuka típus, hanem holmi értelmes ez meg azra is rávehetők.

Az elmúlt napok viszonylagos nyugalomban teltek. Tegnap olyan programot eszeltem ki, amilyenre mindig irigykedni szoktam más, gyermekükkel nap-mint-nap kézműveskedő és egyéb bezzeganyáktól.Elmentünk turistáskodni Bp-en. Egy gyerekkönyv alapján, ami arra ösztönöz, hogy nézz feljebb az orrodnál, és meglátod a város lényegét. Tíz belvárosi helyszínt írtunk ki, meg is néztük mindet böcsülettel. Közben fagyiztunk (170-ért , az agyam eldobom), játszóztunk a kedvencemen, a Károlyi-kertben. Igazán klassz volt.
Ma a Gellértbe áztattunk punnyadt tagjainkat, persze erről valójában szó sem volt, mert Á nem enged pihenőt. Csak amíg eszik, így drága anyja rendszeresen tömi. Mondjuk ma majdnem belefojtottam M-t a hullámmedencébe, nem tudom hogy juthatott eszembe két gyerekkel bemenni. M-t hamar fel is borította a hullám, onnantól csak vonszoltam kifelé, karomban a szintén visító Á-val. Ezután a hullám végéig a lábáztatóban ücsörögtek békésen, míg én izzadt homlokom törölgettem. Du- játszó Mbarátjával, gigászi homokvár építés, végre gyerektársaság, hurrá.

Telken

Ma P-on jártunk, de Á nélkül. Tök gáz, de abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy anyós bevállalja, tudtam hogy nekem is pihentetőbb napom lesz. Holott ez tök paradoxon, hiszen épp így van időm gályázni, füvet nyírni, kitakarítani az egész téli dzsuvát, hiszen nincs mentségem, hogy nekem rá kell vigyáznom. Elmúlik a gyomromból az az idegeskedés, és megnyugszom. Kicsit el vagyok fáradva, na. De annyira jó, néha nem azt lesni, hogy mit töm a szájába, min esik át, hová kódorog el. Rengeteget melóztam, de közben sikerült egy jó kis Hot Pan ebédet is sederintenem, sőt ebéd után aludnom is. M olvasott, én aludtam, tiszta felüdülés volt. Á is jól érezte magát, óriásit aludt mamánál, jókat nevettek, szóval nem csak lepasszoljuk, hanem jól mulat ilyenkor. Ez egy nagyon klassz, kerek nap volt.

állatkert

Tegnap egyébként elmerészkedtünk az állatkertbe, ami tekintve, hogy milyen volt az azt megelőző nap, kicsit bevállalós volt. Bkv egy óra oda, ott eltöltöttünk 3 és fél órát, egy óra haza. De várakozáson felül jól sikerült, M megemberelte magát, mondjuk ott volt a két imádott barátnője is, előttük nem akarta ordítósra venni a figurát. Á a csendes szemlélődést választotta, kizárólag a kecske és a csirke rázta fel némileg egykedvűségéből. Pedig még rinocéroszt is simogathatott 1 évesen, amire nekem 34-et kellett várnom. Összességében jól sikerült minden, most még a szamár sem csavartaki a kezünkből a zoo-csemegét mint három hónapja tette azt. Hú, most jut eszembe, nem is láttam a szamarat, vajon mi lett vele?

A társadalom söpredéke

Ma úgy lealáztak a közösségi közlekedés 33-as járatán, mint még soha. Felszálltam, egy gyerek a hátamon, egy kézenfogva....és semmi, senki meg nem moccan. Egy középkorú férfival próbáltam mindenáron felvenni a szemkontaktot, ám ő azzal a tipikus, látlak, de úgy csinálok mintha nem látnálak nézéssel bámult ki az ablakon. Majd mikor egy csaj, aki mellettem állt, rászólt, hogy ugyan már, akkor fejével a mellette ülő tinilányokra bökött, hogy majd ők, neki fáj a lába. Abban a pillanatban a társadalom söpredékének éreztem magam, akinek van pofája két gyereket szülni, majd felszállni egy buszra. Végül a két tinicsaj megkérdezte, hogy átadják-e azt a helyet, mely mellett egyébként ott díszeleg a családos tábla. Én még így nem borultam ki, ordítva tudtam volna zokogni. Hogy egy középkorú ember ilyet megtegyen velem?! És mikor megköszöntem 'kedvességét' közölte, hogy szívesen. Mintha én valami elvetemült gazember volnék.

Ma például az történt, hogy a messzi játszótéren, ahová nyilván nem a homokban bárhol matató egyéves miatt mentünk, hatalmas baleset történt, 5 ujján keletkezett 1 mm-es sebesülés. Azonnal haza kellett loholni, a közértre is csak egy kakaóscsigával bírtam rábírni (minő felnőtt viselkedés), de a hiszti a fájós kéz miatt itthon sem maradt abba. Nem tud öltözni, vetkőzni, én megadóan, felismerve a sebesülés nagyságát, mindent tűrtem, egészen egy pontig. A tejszínhabot ő egyedül akarja nyomni. Rendben, egy büdös szót nem szóltam. Olyan 5 perc szenvedés után: - Anya, miért hazudtad azt, hogy könnyű nyomni??? És ordít. És én is, mert a világon semmit nem mondtam, csak ugye a belémkötés.

miért is?

Talán nem jó pillanat ez blogot kezdeni...de egyszer muszáj. A cím is olyan, hogy más napokon biztos majd azt gondolom: hülye ez, hiszen minden klappol, gyerekeim talpig glancban virítanak a kanapén, miközben illedelmesen lapozgatnak egy mesekönyvet. Na ez az ami ma, és általában nincs. Ma úgy ordítottam az 5 évessel, hogy anyukám felrohant az alsó szintről, hogy mi az, tán valakit megöltem? Pedig nem vagyok egy olasz típus, aki mindenen ordít, de ez már nekem is sok. Ez a vakáció második hete, itthon egy hisztis 5 évessel és egy akaratos 1 évessel. Ezt nem nekem találták ki. Egészségügyi sétámon, melyre jóanyám küldött hamarost, ellátogattam a patikába, és vettem egy doboz Magne B-t. Hátha. Az idegekre jó. Kiborulós vagyok ezt nem tagadom, de hogy a vakáció 8. napján ide jutottam, azt nem hittem volna. Terveztem én állatkertet, strandot, játszóteret, kézművességet, mókát és kacagást - ezzel szemben van, mit csinálsz, gyere már, hagyd abba. És persze ordítás. De miért? Mi nem megy nekem ezen?
Kiolvastam a szakirodalmat, elmondhatom, hogy egyik sem ért egy kalap kutyagumit sem. Olyan sablongyerekre írhatták, amilyen nekem nincs. Egyelőre csak a nagyról tudom ezt, aki egyik pillanatban angyali, másikban beléköt az élő fába (jelenleg én vagyok a helyszínen, ezért nyilván belém), és ordít. És most már én is. Nyilván ez a tehetetlenség, a szülő abszolút inkompetenciája, hát igen, a szaranya színre lép.